Horvátország... Ahol a föld vörös, ahol búzatáblák helyett olívafa ültetvények keretezik az utat és a gyönyörű tiszta-kék Adriára zöld foltokat fest szigetek gyanánt a természet ecsetje. Ezen a helyen jártunk, ettünk, aludtunk és bámészkodtunk kíváncsian, új ismeretekre éhesen a kissé másabb világról, mint Magyarország.

Pedig nem is olyan szörnyen hosszú az út odáig. Pénteken mindössze hét órát utaztunk a buszban, és ha jól emlékszem még sötétedés előtt Lanternára érkeztünk, ahol a szállásunk volt. Aznap este még nem figyeltük meg különösebben a part menti sziklákat ostromló tengert, amelytől tényleg csak pár lépésre voltunk. Vacsora után az utazástól elcsigázottan, de mégis az elkövetkezendő napok várva várt élményeitől izgatottan, sétáltunk vissza az apartmanjainkba.

Szombaton viszonylag gyorsan végeztünk a reggelivel, így volt egy kevés időnk a parton ólálkodni. Borús volt az idő és sokan jobban örültek volna, ha a nap sugaraiban látják tündökölni a végtelen vizet, de szerintem ennek az állapotnak is megvolt a maga romantikája. Csak ritkán tört elő fény a felhők közül, de olyankor helyenként gyémánttá varázsolta az Adriai-tengert.

Azon a napon először Pulába mentünk. Mire odaértünk, egy kicsit jobb idő volt, legalábbis a nap kisütött. A buszról leszállva egy pálmafákkal szegélyezett utcát pillantottunk meg. A fák mögött pedig ott volt egy nagy, antik kőépület. Ez volt az amfiteátrum, ahol réges-régen, még a római időkben gladiátorok és állatok gyilkolták egymást az emberek szórakoztatására, napjainkban pedig rendezvényeknek, koncerteknek szolgáltat kitűnő helyszínt. Egészen közel mentünk hozzá: ha lett volna valaki olyan elvetemült, akár a belső részébe is be lehetett volna mászni.

Megnéztünk még néhány épületet, amelyeknek a nevére – amit én sajnálok a legjobban – nem emlékszem. A főtéren áll a városháza és egy szintén a római korból fennmaradt épület, Augustus temploma. Miután idegenvezetőnk elmondott néhány történelmi érdekességet és adatot, kaptunk egy óra szabadidőt, hogy a sétálóutcán körülnézzünk. Régi utcákon sétálgattunk, de a legszebbek mégis a főutcából nyíló, szűk mellékutak voltak. Borostyán nyújtózkodott az ég felé a házak falain és az ablakokban száradtak a helyiek frissen mosott ruhái, még a fehérneműk is. Észrevehető volt, hogy kedvelt turista célpont, hiszen minden második boltban szuveníreket lehetett kapni. A főtéren beszéltünk meg találkozót, ahová mi egy hangyányival előbb odaértünk a kitűzött időpontnál és leültünk Augustus templomának lépcsőjére, aminek az lett a következménye, hogy akaratunk ellenére rengeteg idegen ember fotóin szereplünk névtelenül, örökre.

A délutánunkat Porečben töltöttük, ami Lanternától nem messze fekszik. Ez a város valamiért sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, mint az előző. Az óváros itt is hasonlóan szép, mint Pulában, de a kikötőnél inkább éreztem azt, hogy az a nagy tócsa egy valódi tenger. Ezt annak tudom be, hogy mire odaértünk, már valóban hétágra sütött a nap. Leültem a földre és néztem a magányos világítótornyot, amely körül már igazán kék volt a víz és ahogy lágyan hullámzott, úgy nézett ki, mintha milliónyi láthatatlan kéz csipkedné a felszínét.

Mikor visszaértünk Lanternára, az eső már csepergett. Miután elintéztük ügyes-bajos dolgainkat, lementünk vacsorázni. Az étteremben mindent megkóstoltam, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. Nem rökönyödtem meg túlságosan, amikor az osztálytársam közölte, hogy kagyló van a tányéromon. Megettem, bár azt el kell mondanom, hogy soha nem lesz a kedvencem. Azt hiszem maradok a paprikás krumplinál.

Mondanom sem kell, hogy akkor este a szemerkélő csapadék ellenére a partonnézelődtünk. Még a fesztiválozó, kissé spicces fiatalok sem okoztak kellemetlenségeket, hiszen amíg mi a látvánnyal, addig ők a kezükben lévő üvegekkel voltak elfoglalva.

Másnap vissza Porečbe, ott pedig fel egy Monvi nevű hajóra... Elindultunk hát az Adrián. A szél hideg volt, fáztunk, ráadásul a vízfelszínről visszaverődő fény szinte vakított, de én azért kihajoltam a korláton fotózni az aprócska szigeteket és a sirályokat, amik kísértek minket az úton. Behajóztunk egy öbölbe, ahol láttunk egy barlangot. Arról kiderült, hogy egy kalóz élt ott, de amikor mondták, hogy kávéház működik benne jelenleg, lesüllyedt az érdeklődésem valahová az öböl mélyére. Az ember ismételt beavatkozása ismét egy nagyobb darabot tört le a fejemben keletkezett álomvilágból.

Rovinj-nál aztán kikötöttünk. Még a hajón megebédeltünk, de a sirályok próbáltak minket ebben akadályozni. Fáradhatatlanul röpködtek felettünk, és ha alkalmuk nyílt rá, szemtelenül lopkodták az ételt tányérjainkról.

Ha valaki meglátta ezt a helyet, egyből szembetűnt a város fölé magasodó Szent Eufémia templom, amely korábban Szent György nevét viselte. A történet szerint, egyszer csak megjelent a parton Szent Eufémia szarkofágja, amit azóta is a templomban őriznek. Bementünk, hogy megnézzük a sírt. A falakon lévő festmények is ennek a legendáját mesélték az odalátogatóknak.

Ez volt az a város, ahol majdnem eltévedtem néhány társammal. A szűk, macskaköves utcák labirintusnak tűntek. Néhol két épület között le lehetett sétálni közvetlenül a tengerhez ,és a házak hátsó ajtajai is arra nyíltak. Persze azért megtaláltuk a kis piacot, ami mellett a templom felé elhaladtunk a csoporttal, így a kikötőbe értünk a hajó indulása előtt. Ezen a helyen hallottam először magyar szót az utcán. Eddig sehol nem találkoztam hazai turistákkal.

A következő állomásunk Vrsar, egy régi halászfalu volt. Nagyon finom fagyit lehetett kapni a parti sétány fagyizóiban. Egy osztálytársam ingyen fagyit nyert, mert szájjal elkapott egy gombócot. Ezzel az állomással véget is ért aznapi utunk az Adrián. Visszahajóztunk Porečbe nevetéstől fuldokolva, hiszen az egyik matróz egész idő alatt szórakoztatott minket, miközben kezében egy horvát – magyar szótárat forgatott.

-Szia, magyar csoport! - köszönt el tőlünk integetve, mikor elhagytuk a fedélzetet.

A következő, azaz az utolsó nap reggelén már csomagokkal, szálltunk fel a buszra. Várt még ránk egy város: Opatija, azaz Abbázia. Nincs messze a régi magyar kikötővárostól, Fiumétől, melyet ma Rijekának hívnak. Mikor hazamentem és élménybeszámolót tartottam, kiderült, hogy nagymamám is járt már Opatijában, még a kommunizmus idejében. Rengeteg szobor „lakja” a várost. A Lungo Mare sétányról a Lány sirállyal mered már kitudja mióta a horizont felé, és nézi, nézi az odaérkező és tovaálló hajókat. Ugyanezen a sétányon a Kvarner Hotel fogadja az ideérkezőket. Az Osztrák - Magyar Monarchia idején Ferenc József pihenőhelyeként szolgált az épület. Nem messze a Kvarnertől a fekszik a Szent Jakab park, ahol szintén tettünk egy rövid sétát.

Amikor felszálltunk a buszra, az élmények már teljesen összekeveredtek a fejemben. Örülök neki, hogy horvátországi tartózkodásunk alatt végig vezettem naplót, így minden helyre úgy tudok visszaemlékezni, mintha most is ott lennék.

Később, délután átléptük a határt, és otthagytuk a vörös földet, az olívafákat, az Adriai-tengert. Hirtelen egy másik országban voltunk megint, ami másképpen, de legalább annyira szép, mint Horvátország. Hétfőn este volt és mi hazaértünk...

Halvaksz Lilla